Alekszandr Szavinov
Miért süllyedt el a „Lusitania”?
… A „Titanic” halála újra megrázta a világot: emberek milliói özönlöttek a mozikba. A sziporkázó filmváltozat elhomályosította magát a katasztrófát. Ezt és a századelő másik titokzatos katasztrófáját – a „Lusitania” – a gigantikus, fedélzetén utasokat szállító angol óceánjáró elsüllyedését félelmetes és a mai napig nem tisztázott körülmények között. Tehát a század második katasztrófája – a „Lusitania” – halála …
„... Hatalmas ütés ébresztett fel. Az elektromos csengő gombjához ugrottam, de áram, várhatóan, nem volt. Felülről sípolás, kiabálás, száz és száz láb dobogása hallatszott. Asszonyok és gyerekek sírása keveredett a sziréna hangjával. Hirtelen megértettem: valami borzalmas történt. Magammal ragadva a kajütömben lévő mentőövet, felszaladtam a felső fedélzetre. Ehhez nehezen sikerült kinyitnom a kajüt ajtaját, ami valami törmelékkel volt eltorlaszolva. A gőzhajó érezhetően megdőlt. A fedélzeten leírhatatlan dolgok fogadtak. A nap fényesen sütött a gőzhajóra, és vagy ezer eszét vesztett ember rohangált az egyik oldalról a másikra. A személyzet elveszett, hiba állt a kapitány a hídon, és az utolsó percig osztogatta parancsait; az utasok maguk futottak a mentőcsónakokhoz … Mikor magamhoz tértem a víz felszínén, a hatalmas hajó eltűnt, körülöttem hatalmas területen az emberek fekete pontjai úsztak. A távolban Írország elmosódott partjai látszódtak. A nap égetett, a vízben azonban hideg volt”.
Csak két óra múlva, amit ő – emlékezik a katasztrófa szemtanúja – „borzalmas dermedtség”-ben élt át, érkezett meg a mentőhajó.
Megjegyezzük, hogy nem a „Titanic” pusztulásáról van szó. A híres tengeri katasztrófa sziporkázó filmváltozatát nehéz lenne összehasonlítani az esemény kimért és sivár leírásával, amit az 1915-ös orosz újságból másoltunk ki. De akkor, a hatalmas angol hajó, a „Lusitania” elsüllyedésének napjaiban a világ közvéleménye szinte lázban égett az ellentmondásos hírektől, feltételezésektől és találgatásoktól. Az elpusztult hajó neve naponta jelent meg az újságok oldalain, a kormányok memorandumaiban és a diplomáciai iratokban.
Mi is történt? A hajó pusztulása titokzatos, azonkívül aaz érdeklődőben olyan benyomás ébred, hogy Angliában a „Lusitania” ügyével foglalkozó kormánydokumentumok szigorú államtitkot képeznek. Mi mégis megpróbáljuk fellebbenteni a függönyt.
***
„Egy nagy angol utasszállító hajó, amerikaiakkal a fedélzetén valószínűleg elsüllyed”.
1915. május 7-én a hatalmas, négykéményes angol utasszállító hajót, a „Lusitania”-t, ami általában a New-York – Liverpool útvonalon közlekedett, váratlanul megtámadta az U-20 német tengeralattjáró nem messze Írország partjaitól. A „Lusitania”, a robbanást követő tizennyolcadik percben teljesen elsüllyedt. A „Lusitania” fedélzetén tartózkodó 1959 személyből 1198 meghalt. Az angol kormány képviselőinek hivatalos bejelentése szerint a hajó fedélzetén nem volt fegyverzet, hadianyag és haditengerészek. A „Lusitania” elsüllyedését az első világháború egyik legtragikusabb eseményének nevezték el.
Az angol újságíró, Colin Simpson régóta érdeklődik a „Lusitania” ügye iránt.
A hajó pusztulásának körülményei, az alaposan megdolgozott adatok tömkelege – írta C. Simpson, meggyőzték arról, hogy a „Lusitania”-val történt szerencsétlenségről szóló tradicionális változat „alapvető csúsztatásokat és szemmel látható pontatlanságokat” tartalmaz. Simpson megállapításainak megfelelően az angol gőzhajózási társaság, a „Cunard Line” archívumaiban, és az USA kormányának archívumaiban fellelhető dokumentumok a „Lusitania” ügyének átvizsgálását követelik.
1915. május 1-én a „Lusitania” pontosan a menetrend szerint utoljára indult a New York-i kikötő mólójától. Korán reggel a „Lusitania” parancsnokának helyettese várta szokás szerint az utasokat a beszálló lépcsőnél. A mólón, a néhány utason kívül a riporterek tömegét látta. Az angol tengerésznek megmutatták a „New York Tribune” reggeli kiadását. A fizetett hirdetések között az újságban kiemelten közölték a vészjósló figyelmeztetést: az amerikaiaknak nem ajánlatos az angol utasszállító hajók szolgálatait igénybe venni a német tengeralattjárók lehetséges támadása miatt. Mint az a szövegből kitűnt, a hirdetést a német követség adta fel. A mólón egyre nőtt a nyugtalanság. De a „Cunard” képviselője mindenkit megnyugtatott, aki a „Lusitania”-ra szóló jeggyel rendelkezett:
– Társaságunk hajója volt és marad az Atlanti-óceán leggyorsabb hajója. És semmilyen német hadihajó vagy tengeralattjáró nem tudja utolérni a „Lusitania”-t.
Elmúlt dél, amikor a „Lusitania” kihajózott a tengerre. Turner kapitány elfoglalta megszokott helyét a hídon. Turner tapasztalt tengerész volt, de most, háborús időkben a kereskedelmi flotta tengerészei alá kellett vessék magukat az Admiralitás tengerésztisztjei fennhatóságának. A haditengerészek meghatározták a kereskedelmi hajók által követendő útvonalat, és közölték az ellenséges tengeralattjárókról szóló titkos értesüléseket. Az angol tengerészeti felderítés meg tudta állapítani, hogy a harci feladatra küldött német tengeralattjáró éppen hol tartózkodik. Az angolok megszerezték a német flotta titkos kódjait. Az angol partokon felállított rádióállomások türelmetlenül várták, hogy a nyílt tengeren tartózkodó német tengeralattjárók a rájuk jellemző pedantériával rádiójeleket küldjenek.
De Turner kapitánnyal nem közöltek német tengeralattjárókról szóló figyelmeztetést sem a New York-i kikötőben, ahol a brit haditengerészet tisztje tartózkodott, sem Írország partjainál, ahol a „Lusitania” belépett a parti állomások hatáskörzetébe. És csak május 6-án este kapott Turner kapitány rádiótáviratot: „Írország déli partjainál német tengeralattjáró tartózkodik”. De a rádiótáviratot nem a tengeri parancsnokság, hanem Coke tengernagy, a tengeralattjáró elhárító flottilla parancsnoka küldte: ő nagyjából meghatározta a tengeralattjáró működési körzetét is, miután értesült két kisebb gőzhajó elsüllyesztéséről. Coke az adatokból rájött, hogy a „Lusitania” közeledik a tengeralattjáróhoz. De a tengeralattjáró elhárító flottillát a tengernagy nem indíthatta el az Admiralitás parancsa nélkül, és ilyen parancs nem érkezett.
Turner kapitány a rádiógrammot akkor kapta, amikor a hajó a Szent György-csatorna felé közeledett. A csatorna békés időkben is komoly próbatétel még tapasztalt hajósoknak is, a háborús napokban kétszeresen is veszélyes volt: a német tengeralattjárók a csatorna bejáratánál lesték áldozataikat. De a hajó útvonalát az Admiralitás tisztjének engedélye vagy esetleg egy hadihajó kapitányának utasítása nélkül Turner kapitány nem változtathatta meg. Egyetlen, amit tehetett – minden mentőeszközt készenlétbe helyezni, kioltani a fényeket, és bezáratni a kabinablakokat. A parancsnok lement a szalonba, ahol égett a fény és szólt a zene, és megpróbálva nem felemelve a hangját elmondani az utasoknak, hogy nem kizárt ellenséges tengeralattjárók felbukkanása. „De mi bizonyosak vagyunk abban, hogy nem maradunk egyedül, mert … a Királyi Haditengerészet visel majd gondot ránk.” És ezek nem üres szavak voltak: Írország partjainál, a Fastnet-Rock szirtnél az Atlanti-óceánt átszelő hajókat angol konvojkísérő cirkálók várták. Május 7-én hajnalban sűrű köd volt. Turner kapitány csökkentette a sebességet, és megparancsolta szirénajelzés leadását, hogy a hadihajóknak jelezze a helyzetét. De a közelben a Királyi Haditengerészet egyetlenegy hadihajója sem volt.
Az Admiralitásnál, a tengerészeti miniszter, W. Churchill dolgozószobájában hatalmas térkép volt. Az ügyeletes tisztek állandóan mozgatták rajta a jelképeket, amik minden, a felderítés adatai és a rádiómegfigyelés segítségével felfedezett német tengeralattjáró útvonalát mutatták. A hivatalos angol történelmi munkákban igen magasra értékelik a felderítés tevékenységét: „Olvastak a német parancsnokság gondolataiban, és előre látták az ellenséges flotta hajóinak mozgását”.
Érdekes megjegyezni, hogy a német flotta titkos rejtjelkódját az angolokhoz az orosz tengerészeti parancsnokság jutatta el: a rejtjelkulcsot a német „Magdeburg” cirkálóról zsákmányolták, ami az orosz Balti Flotta hajóival vívott harcban süllyedt el. A búvárok behatoltak a parancsnoki helyiségbe, és megszerezték a titkos dokumentumokat.
Semmi kétség, hogy Churchill felfogta, mit jelent Angliának a „Lusitania”, az egyik legnagyobb és leggyorsabb hajó. Az Admiralitás értesítéseket kapott Amerikából, amiket igen vészjóslónak lehet nevezni. A német diplomaták és a német származású amerikaiak, akiknek szoros kapcsolataiban a német felderítéssel senki nem kételkedett, az utóbbi időkben figyelmeztették az amerikaiakat, hogy az angol transzatlanti óceánjárók tengeralattjárók támadásának vannak kitéve. Az USA-ban élő német közösség lapjának szerkesztője, aki gyakran teljesítette a német követség katonai attaséjának megbízásait, bejelentette: „Egy nagy angol utasszállító hajó, amerikaiakkal a fedélzetén valószínűleg elsüllyed”.
De a brit Admiralitás és az energikus miniszter, Churchill nem csak nem fokozták a biztonság mértékét, hanem megdöbbentő közönyt tanúsítottak. A „Lusitania” kapitánya nem kapott semmilyen figyelmeztetést a veszélyre, a hadihajók nem futottak ki a tengerre …
A német távirati ügynökség és újságok első jelentéseiben a „Lusitania” pusztulásáról aláhúzták, hogy az angol óceánjáró nem volt igazából utasszállító, mivel az angol hajó Amerikából robbanószereket szállított. Azokban a napokban olvasható volt, hogy a „Lusitania” a valóságban a Királyi Haditengerészet segédcirkálója volt, és fedélzetén nehéztüzérséget hordozott.
Az Admiralitás képviselői valótlannak nevezték a „Lusitania”-n lévő ágyúkról szóló állításokat. De nem válaszoltak az egyenes kérdésre: voltak-e az utasszállító hajó fedélzetén veszélyes hadianyagok. És csak néhány hét múlva jelent meg a brit közleményekben a megkérdőjelezhetetlen verzió a „Lusitania” árujának kizárólag békés jellegéről. 1926-ban az angol tengeri flotta ismert történésze, Wilson pontosított: a „Lusitania”-t „fel nem fegyverzett”-nek nevezte, de megjegyezte, hogy a szállított áru közt voltak „töltényeket és félig kész, üres srapnelhüvelyeket” tartalmazó ládák.
C. Simpson ellenőrizte minden áru fajtáját, amik a „Lusitania” raktáraiban voltak. Különös figyelmet keltett egy meglepő tétel – 3863 vászonnal borított doboz – amit sajtként jelöltek meg. Az iratokban ennek a meglepő árunak a tulajdonosaként A. Fraser, USA állampolgár szerepel. Az ő neve gyakran előfordul a New York-i kikötő dokumentumaiban, 1915-ben az egyik legnagyobb áruimportőr volt az USA-ból. De a vizsgálódás bebizonyította, hogy a háborúig Fraser megbízhatatlan adós volt. Simpson feltételezi, hogy éppen Fraser volt az a szállító, akin keresztül bonyolították az angolok a hadianyag kivitelét az USA-ból, mindenek előtt a „Dupon” társaság üzemeiben gyártott robbanóanyagokét.
A süllyedő „Lusitania”-t figyelő tengeralattjáró parancsnoknak egyből feltűnt a sűrű füst, a fedélzet és a felépítmények sérülései. A német tengerészek feltételezték, hogy a torpedók robbanása előidézte a szénpor robbanását vagy … jelentős mennyiségű hadianyag robbanását, ami a széntárolók melletti raktárakban volt elhelyezve. Ez a vélemény általánosan elfogadott lett Németországban. A tengerészeti flotta minisztere, Tirpitz a későbbi memoárjaiban a „Lusitania” elsüllyedésének okaként az alábbiakat jelölte meg: „… a „Lusitania” azonnali elsüllyedését a raktárakban elhelyezett hadianyag robbanása okozta”. A hivatalos brit verzió megkérdőjelezhetetlenül állította, hogy a „Lusitania” végét a két német torpedó robbanása okozta. A „Királyi Vizsgáló Bizottság”, amelyet Angliában a tradíció szerint a nagyobb katasztrófák okainak kivizsgálására létrehoznak, a záródokumentumában leszögezte, hogy az utasszállító hajó fedélzetén nem volt hadianyag. A felelősség az utasszállító hajó tragédiájáért a német haditengerészeti erők vezetésére lett áthárítva, mivel megengedte a tengeralattjárók kapitányainak a békés hajók figyelmeztetés nélküli megtámadását.
Ám a bizottság öszintesége messze nem bizonyított. Minden bizonyítékot, ami kétséget ébresztett a hivatalos változattal szemben, már előre elvetettek. A bizottság nem vette figyelembe a „Lusitania” utasa, a kanadai professzor, J. Marichal vallomását. Az ő szavai szerint a torpedó robbanása után hallott egy második robbanást is, amit a robbanó töltények ropogása kísért; az utóbbi állítást Marichal a saját tapasztalatára alapozta, amit hadiszolgálatban szerzett. De az angol kormány hivatalnokai bejelentették, hogy Marichalnak nem lehet hinni, mivel bíróság elé állították hamisításért és becstelenségért: a bizottságnak átadták a kanadai professzor névrokonának iratait, amik valóban sötét egyéniségről tanúskodtak. És ez nem az egyetlen eset volt. Lord Mersey, a „Királyi Bizottság” elnöke a későbbiekben beismerte, hogy a „Lusitania” ügye piszkos történet volt”. Ugyanakkor a vizsgáló bizottság alapvető hibáját érdemben értékelni az első világháború éveiben csak néhány szakember, a tengerészeti fegyverek szakértői tudták: még két torpedó robbanása sem tudta volna elsüllyeszteni a hatalmas hajót néhány perc alatt! A német tengeralattjárók által alkalmazott torpedók viszonylag elavultak voltak. Vajon képes lett volna egy ilyen torpedó akkora lyukat ütni „Lusitania” oldalába, amin, ahogy a szemtanúk állították, „egy gőzmozdony is átmehetett volna”? 1918-ban a hatalmas angol gőzhajót, a „Justitia”-t megtámadták a tengeralattjárók. És bár az első torpedó komoly sérüléseket okozott, a „Justitia” majdnem egy egész napig a felszínen maradt, és ezalatt az idő alatt a német tengeralattjárók néhányszor megismételték a torpedótámadást. A német tengerészek biztosak voltak abban, hogy a „Justitia”-t hat ugyanolyan torpedó találata süllyesztette el, mint amit 1915-ben is használtak.
Az 1915. május 7-én történteket a kortársak a német militaristák által elkövetett bűnténynek könyvelték el. De valójában minden másképp történt …
Az angol politikai szótárban megtalálható a „nagy stratégia” értelmezése: a perspektívikus hadi és politikai tervek koordinálása. Nézzük meg, milyen helyet szántak az Amerikába rendszeres járatot teljesítő nagy személyszállító óceánjáróknak a „nagy stratégiá”-ban?
A „Lusitania” tervei az USA-ban, 1902-ben készültek, amikor az amerikai bankár, Morgan azt javasolta az angol hajótulajdonosoknak, hogy építsenek az amerikai tőke részvételével hatalmas hajókat, amik a tudomány és technika legújabb eredményeit vezetnék be a mindennapi életbe. A tengeri óriások lehetővé tették volna az Atlanti-óceánon történő kifizetődő személyszállítás monopolizációját. De a spekuláns amerikai bankárok megsértették a brit Admiralitás titkos terveit. A XXI század elején az Anglia és Németország közötti tengeri vetélkedés elérte felső határát. Anglia hatalmas tengeri flottát épített fel. Új hadihajók létrehozásával egyidejűleg az Admiralitás titkon támogatta a magánkézben lévő angol gőzhajó-társaságokat: a haditengerészek tervei szerint a háború első napjaiban az utasszállító hajók átalakulnának szállító hajókká és segédcirkálókká. A tengernagyok az amerikai bankárokkal folytatott tárgyalások megszakítását követelték, és egyúttal javasolták kedvező egyezség megkötését: a kormány pénz különít el a hatalmas óceánjárók építésére. Egyetlen feltétel: háború esetén a hajók a Királyi Flotta rendelkezésére állnak.
Ily módon épültek meg a „Cunard” társaság híres óceánjárói: a „Lusitania” és a „Mauritania”. A „hajó nővérek”-et gőzturbinákkal szerelték fel, amik addig nem látott sebesség elérését tették lehetővé. Az új óceánjáró vízkiszorítása 31 ezer tonna felett volt, a sebessége nem kevesebb, mint 25 csomó, ami felülmúlta az akkori idők legújabb hadihajóinak, a sorhajóknak a mutatóit.
1907-től a „Lusitania” rendszeres járatot teljesített Liverpool és New York között. R. Kipling nagy lelkesedéssel nyilatkozott az új hajókról: „A kapitánynak csak meg kell fogni a kormányt – a kilencemeletes város kiúszik a tengerre …” Az utasok hamarosan értékelni kezdték az új hajók sebességet és a komfortját.
1914-ben, háború első hetében a „Lusitania” fedélzetére ágyúállást és lövedék szállító liftet építenek. De a „Lusitania” hamarosan visszatér Liverpoolba. Az árbocán továbbra is a kereskedelmi flotta lobogója leng.
A háborúra készülvén az Admiralitás a magabiztos Churchill-lel az élén komoly hibákat vétett: az Admiralitás biztos volt abban, hogy a fő fenyegetést az angol hajóknak a német felszíni hajók, ezen belül a gyorsan felfegyverzett kereskedelmi hajók képezik.
De Németország az angol kereskedelmi flotta ellen a tengeralattjárókat vetette be. A veszteségek ijesztő mértékben nőttek. Hamarosan kiderült, az angol hadsereg és a hadiflotta hatalmas mennyiségű hadianyagot használ fel: az ipar nem birkózik meg a haditermelés terveivel. A kormány határozatot fogadott el a hadianyagok USA-ban történő vásárlásáról, de a teherhajókat a tengeralattjárók támadása fenyegette. Ebben a helyzetben az Admiralitásnak eszébe jutottak a „legnagyobb és leggyorsabb” óceánjárók. Az Admiralitás hivatalnoka találkozott a „Cunard” társaság elnökével. Elmagyarázta, hogy a „Lusitania” a kormány különleges feladatát fogja teljesíteni. A szokványos utakon olyan szállítmányokat fog teljesíteni, amik Britannia számára különleges jelentőséggel bírnak. A tehertér a raktárakban ki lesz bővítve, és átmegy az Admiralitás rendelkezésébe. A „Cunard” utasszállítást végez, és messzemenőleg titkolja a „speciális áruk” létét.
Minden alap megvan annak feltételezésére, hogy a ’Cunard” vezetése tudta, mi rejtőzik a „speciális áruk” semleges megnevezésben. A „Cunard” társaság részvételével az USA-ban robbanóanyagokat vásároltak, azokat New Yorkba szállították, a kikötői raktárakba. A fizetés a „Cunard” banki elszámolásán keresztül történt.
1915. júniusában Ausztria-Magyarország USA-beli követsége az USA külügyminisztériumához „bizalmas levelet” intézett. Az osztrák diplomaták részletesen leírták, ahogy a „Dupon”, az amerikai vegyi konszern robbanóanyagai a „Lusitania” fedélzetére lettek berakva, az orr-rész rakodótereibe. Ezek negyvenfontos, vászonnal burkolt ládák voltak, a sajtosdobozokhoz hasonlóak. Ez az áru az amerikai Fraser tulajdona volt … A „Lusitania” pusztulásának minden szemtanúja két robbanásról számolt be. A második robbanás, erejét tekintve összehasonlíthatatlan volt az elsővel: néhány perccel a második robbanás után a „Lusitania” orra elmerült a habokban, a hajótat többemelet magasságba emelkedett. A német tengeralattjáró torpedója az óceánjáró orrát találta el ott, ahol a „speciális áru”, a vászonnal burkolt ládák voltak …
Ausztria-Magyarország követségének egyik levelében olyan részletek találhatóak, amik alapján feltételezhető, az osztrák felderítés hogyan és mikor (nem kizárt, hogy a német kormány megbízásából) szerzett tudomást a „Cunard” társaság hajóin szállított hadianyagról. Ezért, megtudván a „Lusitania” katasztrófáját, az osztrák konzul, von Rettegh komoly megrendülést érzett, és egyetértett az osztrák diplomaták véleményével, akik arra kérték őt, hogy adjon ki amerikai ügyvéd által hitelesített nyilatkozatot, amiben egyenesen leszögezné, hogy az amerikai állampolgárok halálának oka az utasszállító hajó rakterében elhelyezett hadianyag robbanása okozta.
Véletlen volt-e az angolok hibája? És lehet-e cselekedeteiket hibásnak nevezni?
1915 februárja óta, amikor Németország elkezdte a tengeralattjáró-háborút, a brit Admiralitás megpróbálta megtalálni a hatásos eszközt az ellenség tengeralattjáróival szemben folytatott harcban. Anglia hatalmas veszteségeket szenvedett: az angolok átlagban kétnaponta egy nagy kereskedelmi hajót vesztettek. Egyúttal a német tengeralattjárók az öntelt Churchill reputációjára is nagy ütést mértek. Úgy tűnt, hogy a flotta által a német tengeralattjárókkal szemben alkalmazott technikai eszközök nem elegendőek. Ezért valósnak tűnik a kérdés: teljesíteni tudta-e az Admiralitás Churchill vezetése alatta haza védelmének feladatát? És lehet, hogy éppen a „probléma politikai megoldása” mentette meg nem csak Churchillt, hanem a minisztereket is a szégyenteljes bukástól ...
1915 tavaszán Londonban megjelenik az USA elnökének személyes megbízottja, House ezredes. Az USA politikáját kellett elmagyarázza a brit kormánynak. Anglia külügyminisztere, Grey fogadja House-t a saját házában. Grey őszinte kérdéseket ad fel, amik a következőket foglalták magukba: mit csinál „Sam bácsi” ha egy német tengeralattjáró elsüllyeszt egy amerikai utasokat is szállító óceánjárót? House azt felelte: a felháborodás magával ragadná Amerikát. Grey egyetértett: igen Amerikában sok a moralista, de milyen feleletet adna a kormány és az elnök? És House elismeri: ez elegendő lenne, hogy „belerántsanak minket a háborúba”.
És valóban 115 USA állampolgár halála az U-20 „Lusitania” elleni támadásánál Amerika éles tiltakozását váltotta ki. A tüntetők németellenes jelszavakat tartalmazó feliratokat vittek, és követelték Németország megbüntetését. Az USA kormánya hivatalos jegyzéket küldött Berlinbe. A német kormány kénytelen volt korlátozni a tengeralattjáró háborút: 1915. június 6-tól a német tengeralattjáróknak tilos volt megtámadni a nagy utasszállító hajókat. A tengeralattjáró-háborúban beállt szünet nem volt hosszú, 1916 februárjában megszűnt, de ezen idő alatt az Antant országai, mindenek előtt Anglia, a kereskedelmi flotta 1 600 000 tonnáját őrizte meg, ami megfelel kb. ötszáz gőzhajónak.
A „Lusitania” jól ismert volt Amerikában. És ha figyelembe vesszük, hogy a „Lusitania” tragédiájának előestéjén House kénytelen volt az angol kormány figyelmébe ajánlani a nyomásgyakorlás eszközeinek egész sorát, amik Amerika válasza voltak a Németországnak „békés” árut szállító amerikai hajók angolok által történt feltartóztatására, elképzelhető, milyen ajándék volt az angol politikusok számára a német U-20 tengeralattjáró torpedói. Röviden, az angol „nagy stratégia” teljes mértékben kihasználta Anglia és az USA érdekeinek és rövidtávú terveinek egybeesését. Wilson elnök háborúra készülődött, de óvakodott militarista bejelentésekkel előállni: közelegtek a választások, az egyszerű amerikaiak között igen sok békepárti és az USA semlegességének oldalán álló volt. 1915-ben Wilson elnöknek szüksége volt Amerika hadi készülődésének megindoklására. 1915. május 11-én, amikor Wilson kabinetjének miniszterei megvitatták a „Lusitania” tragédiája miatt Németországnak benyújtandó tiltakozó jegyzéket, Bryan külügyminiszter felvetette az elnök politikájának határozott elítélést. Aláhúzta, hogy még május elején az elnöknek meggyőző információt adtak át az angol társaságok által szállított hadianyagokról. Bryan véleménye szerint ez az USA semlegességének durva megsértése. De Bryan egyenes puritánsága, pacifista gondolkodása és alkoholellenessége megrázták Wilson-t, és a tiltakozó jegyzék megvitatása során „knockoutoló” ütést visz be. Bryan ellenvetéseit elsöprik, úgy állítják be, mint „a békés polgárok elleni barbár támadásokat végrehajtó német militaristák védelmezőjét”. Bryan benyújtja lemondását. Posztját Lansing veszi át, aki az Angliához közeledés aktív támogatója.
Ezek a változások nem maradtak észrevétlenek Amerikában: az elnök politikáját értékelve a „New York Times” karikatúrát közöl – Wilson megpróbál az amerikaiaknak új nótát játszani, „Itt az új fegyvered, Johnny”. A további események az USA-ban a gengszterek életéről szóló filmre emlékeztetnek. Ismeretlen személyek támadást követnek el az osztrák-magyar konzulátus ellen Cleveland-ben, ahol Ritter vegyészmérnöknek a „Lusitania” katasztrófájáról szóló bizonyítékait és dokumentumait őrizték. Nemsokára magának Ritternek is bíróság elé kellett állnia: csekkhamisítással vádolták meg, és börtönbüntetésre ítélték. Csak a XX. század végén fedeztek az USA szövetségi szolgálatainak archívumaiban olyan dokumentumokat, amik alapján következtetni lehet, hogy az USA Igazságügyi Minisztériumának titkosszolgálata közvetlenül részt vett ezekben a „különös eseményekben” …
Wilson elnök adminisztrációja jól ismerte a „Lusitania” ügyének igazi oldalát. Az ügy minden iratát archívumba helyezték az elővigyázatos felirattal „Csak az USA elnöke részére!”
Az embernek az a benyomása, hogy a „Lusitania” ügyével kapcsolatos kormányzati dokumentumok Angliában is a mai napig szigorú államtitoknak számítanak.
1982 áprilisában a különleges felszereléssel bonyolult vízalatti munkákat végző skót „Ousering” cég „Marvig” hajója a „Lusitania”elsüllyedésének helyéhez hajózott. A hajóról leengedték a vízalatti manipulátort – kisméretű távvezérelt tengeralattjárót. A „Lusitania” elsüllyedési helyének kutatását reklámtevékenységnek szánták, ami az új technika lehetőségeinek bemutatását célozta. Az előzetes eredmények minden várakozást felülmúltak: a vízalatti tv-kamerák megmutatták, hogy az elsüllyedt óceánjáró orr-rekeszei meg vannak tisztítva a törmeléktől, a raktérnyílás teteje le van szakítva. Amikor a vízalatti manipulátor lassan leereszkedett a raktérbe, a szakemberek nem tudták visszafojtani csodálkozásukat: a képernyőn, a szavaik szerint, megjelent a hajó héjazatának belső oldala mély, párhuzamos barázdákkal, amilyeneket az elsüllyedt tárgyak és terhek kiemelésére szolgáló markoló hagy maga után. „Nehéz elképzelni, de a „Lusitania” raktere ki van seperve, mint a vendégszoba” – mondta az egyik újságíró, aki részt vett a kutatási munkákon.
A vízalatti fénykép megmutatta, hogy a „Lusitania” baloldalán az orr-rész borításán hatalmas lyuk tátong. A robbantási szakemberek véleménye szerint a raktér belsejében „hatalmas robbanás” ment végbe. Az angol sajtóban közölték, hogy az ”Ousering” cég szakemberei a „Lusitania” részletes vizsgálata után arra a következtetésre jutottak: minden bizonyíték, ami segítene megállapítani, milyen áru volt a „Lusitania” mellső rakterében, a hajó katasztrófája után meg lett semmisítve. Az angol újságíróktól származó értesülések szerint Írország parti őrsége közölte, hogy 1946-ban a katasztrófa helyének körzetében sokáig állomásozott a brit hadiflotta kisegítő hajója, azután a „Lusitania” elsüllyedésének helyén megjelent egy hajó, ami vízalatti munkálatokat végzett. Ezen kívül az „Ousering” képviselői elmondták, hogy nem hagyta őket figyelmen kívül Őfelsége kormánya. Hivatalos személyek udvariasan, de meglehetősen keményen emlékeztettek arra, hogy léteznek vitán felül álló bizonyítékok, amik szerint a „Lusitania” utolsó, tragikus útja során a híres utasszállító hajó fedélzetén nem volt robbanóanyag, kivéve a nem nagyon veszélyes puskatöltényeket …
Megjelent: www.submarina.ru/history.shtml oldalon
AJÁNLOM AZ OLDALT
